A könyv szereplői Európa különböző országaiból származnak, különböző mentalitású, társadalmi és kulturális hátterű emberek, van köztük hideg, számító karrierista, lelkes idealista, pragmatikus gondolkodású szakember, cinikus gazember, gyilkológép és széplélek, görög,angol, német, vallon és flamand, lengyel és magyar, keresztény és zsidó. Személyes történetük, előtörténetük, sorsuk alakulása, eltérő mentalitásuk és kultúrájuk megerősíti vagy éppen kioltja szándékaikat. De a regény valódi főszereplője maga az Európai Unió és a Főváros, Brüsszel. Ahol a szálak összefutnak, és ahol érdekek és ellenérdekek csapnak össze. A rá jellemző szarkazmussal, iróniával, ugyanakkor végtelen komolysággal megírt művében Menasse egy korszak végét írja le, egy olyan Európáét, amelyben annyi jó történt, amely annyi reményt és biztonságot adott, és amelynek szétverése éppen most zajlik. Újszerű állapotban. „Eljön az idő, amikor majd ölnünk kell a múltunkért...”

Amerika önbizalma a mélypontra süllyedt. Akik nemrégiben még világhatalomról ábrándoztak, ma nem tudnak megbirkózni New York városának eligazgatásával. A vietnami vereség, a stagnáló gazdaság és a természetes erőforrások küszöbönálló kimerülése pesszimizmust ébreszt a felsőbb körökben, ami átterjed az egész társadalomra, s az emberek elveszítik vezetőikbe vetett bizalmukat. A bizalmi válság más tőkés államokat is szorongat. Európában a kommunista pártok növekvő ereje, a fasiszta mozgalmak újjáéledése és a terrorizmus hulláma bár különféleképpen, de ugyancsak a fennálló rendszerek gyengeségét és a fennálló hagyományok kiürülését bizonyítja. E baj nemzetközi méretei arra utalnak, hogy a riadalom nem tulajdonítható pusztán az amerikaiak gyenge idegzetének. Úgy tűnik, a polgári társadalmak mindenütt kimerítették alkotó eszméik utolsó maradékait is. Elveszítették arra való képességüket és akaraterejüket, hogy szembeszálljanak a fennmaradásukat veszélyeztető nehézségekkel. A kapitalizmus politikai válsága a nyugati kultúra általános válságát tükrözi, azt a kétségbeejtő felismerést, hogy a modern történelem menetét sem megérteni, sem ésszerű irányba terelni nem lehet. A liberalizmus a feltörekvő polgárság politikai elmélete volt, és ma már jó ideje alkalmatlan arra, hogy a jóléti társadalom, a multinacionális szervezetek jelenségeinek értelmezésére szolgáljon. A politikai csődöt a liberalizmus szellemi csődje követte. Azok a tudományok, melyeket egykor életre hívott, s melyek, úgy hitték, hogy koruk lámpásaival lesznek majd, ma az általuk vizsgált jelenségek körét sem tudják megvilágítani. A neoklasszikus közgazdaságtan nem tudja megmagyarázni a munkanélküliség és az infláció együttes jelenlétét, a szociológia visszariad a modern társadalom általános elméletének körvonalazásától, a pszichológia tudománya pedig a freudi kihívástól, s inkább csak méricskéléssel foglalkozik. A természettudományok túl magasra emelték a mércét, s most sietve bejelentik, hogy a tudomány nem kíván csodaszereket a társadalmi problémákra. Olvasott példány, kötése meggyengült.