Hamvas Béla az 1920-as évek második felétől a ’30-as évek elejéig kisebb-nagyobb szatirikus elbeszélések és regények egész sorát írta meg, köztük A káposztáskert címmel az 1931-ben befejezett elbeszélését. Az említett időszakban eredetileg szorosabb összefüggések nélkül megírt szatirikus műveiből válogatva Hamvas a későbbiekben, vélhetően valamikor a ’60-as évek közepe táján Nehéz nem szatírát írni cím alatt gyűjteményt állított össze, amelyet 1967 folyamán – a beválasztott írásokat is jelentősen átdolgozva – véglegesített. Az átdolgozott írások legtöbbjének első, eredeti fogalmazványa nem maradt fenn. Kivételt képez az ebben a formájában most először közreadott elbeszélés, amelynek gépirata Molnár Sándor festőművész hagyatékából került elő. „Aztán itt a Káposztáskert. Házasságom komédiája...” Hamvas, A káposztáskert című novellája nem egyéb, mint házasságának szimbolikája. A magánéleti szál is páratlanul jól tükrözi azt az alapvető emberi léthelyzetet, amelyben a groteszk mintegy természetesen bomlik ki az élet pulzálásából. A legszebben is mindig jelenlévő csorba szinte tökéletesen belesimul a világról és önmagunkról alkotott képbe. Hamvas e kötetében remekül ötvözi a világ racionalista szemléletét az emberi természet sajátosságaival, és e kettő találkozásából nem születhet más, mint egy abszurd és groteszk kép. Ám a kötet narratívája túlmutat a groteszk kategóriáján, s ez adja a mű intenzitását, valamint ez által lép túl saját korának szellemiségén, s válik minden kornak kritikájává. Szép állapotban.