„Minden ​háborúnak ezer arca van. Ez az enyém, ahogy én élem meg. Egy fiatal nő, én magam, tizenkilenc-húsz évesen pár hónapos asszonyként hogyan kerültem az erdélyi kisebbségi sorból, az anyaországhoz visszakapcsolt Erdélyből a csákvári Esterházy-kastélyba. Egy asszony élete a fronton. Éhezés, tetvek, lövészárokásás, krumplihámozás, hideg, mocsok. Ez az élet nem csak az enyém volt. Férjem fehér hajú édesanyját ugyanúgy elhurcolták és megerőszakolták, mint a serdülő lányokat. Az orosz katonák megtámadtak, elvertek, megvédtek, csizmával a kezemre léptek, megetettek. Milyenek voltak ők, és milyenek voltunk mi? Miért erőszakolták meg a nőket, hogy esetleg az életükkel fizessenek érte? Nem csak a bombák és a lövedékek pusztítottak, nem csak magyarokat és németeket végeztek ki. Miért harcoltak ők? És mi?” Jó állapotban.      

Az ajtó sokkal többről szólt, mint a budai Júlia utca egy különc lakójáról. Aki a valóságban is létezett, ha nem is pontosan úgy, mint a regényben. A Júlia utca mégis zarándokhellyé vált a Szabó Magda-rajongók számára. És talán része van abban, hogy mára Verrasztó Gábor lett az egyik legkeresettebb budapesti helytörténész, akinek történeti sétáira minden hely betelik. Verrasztó Gábor pontosan ott lakik, ahol valamikor Emerenc: a Júlia utcai ház földszintjén, ahová Szabó Magda egykori erkélye néz. Szép állapotban.