Ez a kötet a Sziriat Oszlopainak méltó folytatása. A szerző az egyetemességre való törekvés igényét és gyakorlatát megtartva a „régi embert”, mint kozmikus létezőt vizsgálja, akinek a kezdetektől fogva természetes tudása van saját és az őt körülvevő mindenség létmódjáról. Alapkérdései: Az anyag eredete? Ki az ember? Az ember helye a természetben? Milyen volt az ember-lét őrségi állapota? Milyen volt a régi ember istenképe? Káosz és Kozmosz? Paradicsom és bűnbeesés? Várkonyi a monista-materialista fejlődéselmélet helyett teremtő és teremtett lényt feltételez. Emberképe mind a marxizmus, mind az egzisztencializmus emberképétől idegen; szerinte az ember kozmikus meghatározottságú lény; s a régi ember bensőséges viszonyban élt a természettel, a világgal. A mű legizgalmasabb részei azok, ahol a szerző a különböző népek mítoszait, a paradicsom- és a vízözön-mondákat, a teremtés- és bűnbeesés-mítoszokat vizsgálja és elemzi. „Várkonyi helye... ott van szellemi testvérei, Hamvas Béla, Kerényi Károly, Kodolányi János és Weöres Sándor mellett… »Sugárzásos emberek« – ez a jelző illik rájuk. (…) azokra az egyetemes és alapvető, nagy és megoldatlan kérdésekre keresték a feleletet, amelyekre a modern természettudományok, a biológia, a kémia, a fizika nem tudtak válaszolni.” Jó állapotban.