Simone de Beauvoir: Az öregség (La Vieillesse, 1970) című műve egy brutálisan őszinte, enciklopédikus remekmű, amely egyáltalán nem avult el (kivéve az 1960-as évek végi francia nyugdíjrendszer, a korabeli idősotthonok infrastruktúrája vagy a korabeli orvosi átlagéletkor adatai), bizonyos megállapításai ma még húsbavágóbbak, mint a magyar megjelenésekor. Simone de Beauvoir az öregség jelentőségének 1970-es elemzésével ugyanúgy évtizedekkel megelőzte korát, mint két évtizeddel korábban a nők helyzetének felmérésével. A korabeli (1970-es évekbeli) gerontológia és a szociológia épp egy optimista, „aktív időskor” narratívát próbált felépíteni. Beauvoir erre rárúgta az ajtót a maga nyers valóságával: megírta a testi leépülést, a fájdalmat, a feleslegessé válás egzisztenciális magányát és azt, ahogy a kapitalista társadalom dehumanizálja, a pálya szélére tolja az öregeket. Sok kritikus túl sötétnek, dühösnek és depresszívnek találta az író hangvételét. Beauvoir két olyan kulcsfontosságú, egzisztencialista tézist fektet le, amelyek ma, a szociális média és az elöregedő társadalmak korában még igazabbak, mint 50 éve: 1. Az öregember mint a „Másik”. Beauvoir szerint az öregség nem pusztán biológiai tény, hanem egy társadalmi ítélet. A modern társadalom a produktivitás (a munka és a profit) alapján méri az embert. Amint valaki kiesik a termelésből, a társadalom kívülállóként, „Másikként” kezdi kezelni. Ez a kirekesztő mechanizmus ma is pontosan így működik. 2. A belső és külső törés csapdája. Zseniálisan mutat rá arra az éles ellentmondásra, hogy az ember belül sosem érzi magát öregnek. Az öregség egy olyan minőség, ami kívülről, a többi ember tekintetéből és reakcióiból kényszerül rá az egyénre. Az egyén megdöbbenve szembesül azzal, hogy a világ már egy funkcióját vesztett, leírt lényként tekint rá, miközben ő önmagát ugyanannak a tudatos létezőnek éli meg, mint harminc évesen. Jó állapotban.