Garai István (1915 - 2008) felvidéki születésű tanár, költő. Költészetében a szerelem, a barátság, és a természet szépségei mellett, mindig nagy hangsúlyt kapott a költői hivatástudat, valamint a magyarság sorsáért érzett felelősségvállalás. A szülőföld, mint állandó élményanyag van jelen, de írt a Pannon-tájról, börtönéveiről, az 1956-os forradalomról is verseket, sőt próbálkozott képversekkel és szabadversekkel is. Egyéniségének egyedi hangját azonban latin versei adták meg, ebben csúcsosodott ki kivételes látás- és kifejezésmódja. Amikor a költészettel egészen fiatal kora óta kacérkodó tanárnak 1946-ban Békéscsabán megjelent a Csordulatig című verseskötete, már négy köteten volt túl. Költészete azonban átalakulóban volt. Bár korábbi élményanyagából - szülőföld, szerelem, barátság - még sokszor építkezett, a megváltozott viszonyok nem maradtak hatás nélkül lírájára. Új kötetében a hadifogolyélet kínjait, lelki gyötrődéseit és hazavágyódását fogalmazta meg. Nagyon kemény hangon rótta fel a németek bűneit, egyenesen „germán téboly"-nak titulálva tevékenységüket, amely a magyarság bukásához vezetett. Jó állapotban.