A csoda – mely mint a Teremtő szuverén akaratának és természetfeletti erejének jele nem ritka eseménye Isten gyermekei életének – 1696. november 4-én esett meg első ízben. A Rómával egyesült görög szertartásúak roskatag pócsi templomában könnyezni kezdett a Szűz Istenanyának egy szerény magyar képíró által megfestett képe. A kép könnyezése, néhány napos szünetekkel megszakítva, csodás gyógyulásoktól és megtérésektől kísérve, több héten át tartott. Fényessi György egri püspök bizottságot küldött a helyszínre, mely a lefolytatott vizsgálat során a megszámlálhatatlanul sok jelentkezőből harminchat tanú vallomását vette jegyzőkönyvbe. A pócsi híveken kívül a csoda hírére összefutott környékbeli papok, földesurak és parasztok, a falu kálvinista jegyzője, az Ecseden állomásozó császári őrség Herbovilláni- és Passi-ezredének katolikus és lutheránus katonái és tisztjei tettek vallomást, sőt maga Corbelli tábornok is, a körzet katonai parancsnoka. És a vallomások nemcsak a csoda könnyezés valóságáról szóltak, hanem a tanúságot tevők megtéréséről, hitük őszinteségéről is. Ha létezik emberi bizonyosság, akkor a pócsi csoda – kétségtelen tény. A pócsi csoda a Szent Szűz együttérzését, a Magyarok Nagyasszonyának segítségét sugallja az elnyomott és sanyargatott népnek. De a császár, I. Lipót, a hatalom jogán magának követeli a könnyező Máriát: 1697-ben Bécsbe viteti; a kép a mai napig a Stefanskirche féltve őrzött kincse. De Istennek úgy tetszett, hogy a kegyelem kiáradását meghatározott helyhez kösse. A Bécsbe vitt kép megszűnt könnyezni, az eredeti helyébe a pócsi templom ikonosztázionjára helyezett második Mária-kép viszont 1715 augusztusában és 1905 decemberében ismét több alkalommal sírt. Ez a könyv lebilincselő és a kor lelkét hűen bemutató történelmi regénybe ágyazva mutatja be mindkét pócsi kegykép hiteles történetét. Jó állapotban.