Két ​magyar nemes a mohácsi vész után azon töpreng, mit tegyen, ha rázúdul hazájukra a török, s rájuk kényszeríti vallását, kultúráját. Szellemes, filozófikus párbeszédükkel a lét nagy kérdéseiről ír Morus Tamás ebben az utolsó művében, mely – csaknem 500 évvel születése után – először jelenik meg magyar nyelven.
A VIII. Henrik börtönében is töretlenül dolgozó lordkancellár megalázó körülmények között ír: gyakran hiányzik a papír vagy az íróeszköz, s az elkészült oldalakat leánya csempészi ki a Towerból, hogy megmentse az utókornak. A szerző mesterien leplezi szereplői igazi személyét, ám a távoli magyar környezet ellenére is tudjuk, ki az a török nagyság, aki minden eszközzel hitelhagyásra akarja rávenni a keresztényeket.
A mű központi gondolata a vigasztalás problémája. Morus szerint a keresztény ember a szenvedés leghevesebb viharában sem veszítheti el Isten iránti bizalmát, s a vigasztalás alapja éppen az a vágy, hogy Isten vigasztaljon meg. Többször visszatérő, misztikus, élményszerű megállapítás ez, mely távol áll a köznép körében akkortájt elterjedt jámborsági vigasztalás műfajától.
A szellemi végrendeletet, amelyet fogságában, mártírhalála előtt írt a humanizmus egyik legnagyobb alakja, s amelyben annyi szeretettel és annyi aggódással szól mirólunk, magyarokról – e könyv megjelenésével végre mis is felbontottuk. Jó állapotban.