„Sors és sorsok éneke ez a könyv egy népről, aki évszázadok óta magára hagyatva és kiszolgáltatva hányódik a puszták mélységében, s alig vár reá más jóság, mint a temető szája... Igaz, magamról írtam ezt a könyvet, de csak annyi az enyém belőle, mint amennyi ütést a hátara és a lelkem kapott. Én csak egy vagyok e nép közül, a vallomások pedig az egészért szólanak. Az ütéseket, amiket én kaptam, mindegyik megkapja, az. utakat, amiket én jártam, mindegyik járja ma is. Azt csak különös kegyelemnek tartom, hogy a magam sorsáról az ő sorsukkal együtt  szólhatok. Legyen ez az írás harc és emlék érettük." Sinka István személyes meghatalmazása alapján a vallomások eredeti szövegéből a személyhez kötött sérelmek és keserűségek áramlásában általánosító részeket törölték. A személyeseket pedig, egykori barátainak és jóakaróinak, gazdáinak és cselédtársainak, ellenfeleinek és ellenségeinek kell elviselni, mert megnőtt az ő igazsága az időben. 1944 elején fejezte be ezeket a vallomásokat. Utána még 25 évig élt, majdnem végig politikai tilalom alatt. Az utolsó éveiben kezdték kiadni újból verseit és elbeszéléseit, amikor már az ideg- és izomsorvadás embertelen kínjai gyötörték. Első kiadás, jó állapotban, védőburkolója nincs meg.