Szentkuthyt nem könnyű olvasni, barokkos szózuhatagának értő befogadása folyamatosan erős koncentrációt igényel. Az irodalmi életen mindig kívül állt, családi magányban írta a regényeit és a végül 150 ezer oldalasra terjedt naplóját, amelynek legizgalmasabb része sajnos csak 2038-ban, a halála után 50 évvel hozható nyilvánosságra. A Frivolitások és hitvallások önéletrajzi beszélgetőkönyv, amely 1983-ban, fél éven át tartó beszélgetés-sorozat alapján készült magnetofonnal. Áradnak benne a szavak, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy a gondolatok áradnak, miközben a családról, gyermekkoról, a szülőkről és rokonokról, barátokról és ismerősökről, politikusokról és tudósokról, írókról és művészekről színes, eleven, majdnem gorombán igazmondó portrékat rajzolt, amit hitelesített önmaga ironikus bemutatásával. Szerencsétlennek mondható, hogy ennyi tökfilkóval, fafejűvel, kultúrgörénnyel, sunyi kétszínűvel hozta össze sorsa, és szerencsésnek, hogy ellentételként Németh László, Szerb Antal, Halász Gábor megértésével és megbecsülésével találkozhatott, és közvetlen környezetében is olyan támaszra találhatott, mint felesége, Dolly asszony. Szentkuthy-híveknek alapmű ez a kötet, megtudhatják belőle, hogyan születtek azok a művek, amelyeknek olvasói. „Úgy alakult, hogy élete utolsó interjúját készíthettem vele. Azon az 1988-as tavaszon kapta meg a Kossuth-díjat (amit már húsz évvel korábban megérdemelt volna), akkor indította egy francia kiadó a francia nyelvű életműkiadását, nyolcvanévesen akkor foglalta el méltó helyét a kortárs magyar irodalomban. Megkérdeztem tőle, mit szeretne még az élettől. „Sok év múlva – felelte – elaludni itt a könyvtárban, és aztán a felhők szélén ülve Bachot hallgatni kennerek és liebhaberek társaságában.” Erre az elalvásra, ami éppen így történt, a sok év helyett csupán öt további hét adatott neki, de azt hiszem, azóta nemcsak ő hallgatja Bach, hanem Bach is őt, amint a 20. századról mesél neki.” (Bencsik Gábor)