François Furet korszakalkotó esszéjében radikálisan szakít a marxista és jakobinus történetírás dogmáival, amelyek évtizedeken át a polgárság és a feudalizmus szükségszerű, lineáris összecsapásaként mutatták be 1789-et. A szerző zseniális meglátása szerint a forradalom valódi tétje nem a gazdasági struktúrák átalakítása, hanem egy teljesen új politikai kultúra és a modern demokratikus diskurzus megszületése volt. Furet hideg és elfogulatlan elemzése feltárja, miként vált a totális népszuverenitás és az abszolút egyenlőség eszméje a jakobinus terror és diktatúra legitimációs eszközévé. Alexis de Tocqueville és Augustin Cochin módszertani örökségét megújítva a kötet nemcsak a 18. század végi eseményeket helyezi új megvilágításba, hanem kulcsot ad a modern totalitárius rendszerek megértéséhez is. Bár François Furet elméleti megállapításai közül rendkívül sok egybeesik a jobboldali kritikákkal, ő maga nem konzervatív vagy jobboldali pozícióból kritizálta a forradalmat, hanem egy klasszikus liberális (centrista) nézőpontból. Míg a hagyományos jobboldal magát az 1789-es emberi jogi fordulatot, az egyházellenességet és a királyság megdöntését is bűnös, organikus fejlődést megszakító csapásnak tekinti, addig Furet támogatja 1789 eredeti, mérsékelt céljait. Számára a forradalom első szakasza egy pozitív, felvilágosult, liberális reformmozgalom volt, amely sajnálatos módon siklott ki a radikalizáció irányába. Furet nem azért bírálja a forradalmat, mert az eltörölte a régi rendet (Ancien Régime), a nemességet vagy a monarchiát. Ő nem vágyik vissza a feudális múltba. A kritikájának alapja az, hogy a forradalom elmulasztotta felépíteni a stabil, jogállami liberális demokráciát, mert a jog uralma helyett az ideológia abszolút hatalmát vezette be. Jó állapotban.