Mit tesz egy író, ha úgy hozza a sors, hogy több hetet egy nagy kiterjedésű szigeten kénytelen eltölteni, körben az óceánnal? Egy vérbeli író nem szeret lustálkodni, nem tud élménytelenül élni. Két hónap eseménytelenség – az kész halál a számára. Ráadásul azért fogadta el a meghívást az erdőbe, hogy a végén letehessen valamit az asztalra. Egy kész művet. A műfaj nem számít, a terjedelem sem, csak az alkotás maga. Amihez elegendő élménnyel szolgál egy kiadós séta az esőerdőben, egy álom vagy egy éjszakai gondolat, egy mondat valamely olvasmányából, egy napi hír a rádióból, egy levél, amit postás kézbesít ki, vagy egy feltámadó emlék, ami most mindenáron papírra kívánkozik.
Naplónak hívják ezt a fajta műfajt, ámde inkább csak külső formája szerint napló. Valójában kommentár a jelenségek margójára… (Faludy életében 1966 és 2002 között megkülönböztetett helye volt Eric Johnsonnak, ő volt a harmadik, a legtartósabb fiúszerelem, és hűséges élettárs-titkár. Élete oly kalandos, mint Faludyé, és a szépség iránti vonzódása, az irodalom és történelem szeretetében is hasonló. Méltó társa volt a költőnek 36 évig, amíg az agg költő el nem veszítette a fejét, és amig őt el nem vette férjül egy rámenős fiatal „hippylány”, ahogy magát Kovácsa Fatima Fanny nevezte. Nem volt méltó szellemi partnere a költőnek, egy napon nem lehetett említeni műveltségét, emberségét Eric-kel. Faludy és Johnson közös műve a Magyar Világ Kiadónál 1991-ben megjelent Jegyzetek az esőerdőből.)