A századforduló francia irodalmi és politikai életének legélesebb szemű krónikása, a Goncourt Akadémia tagjaként tisztelt Jules Renard monumentális életművének csúcsa nem valamelyik regénye, hanem az 1887-től egészen a haláláig vezetett, titkos és kíméletlen Naplója. Renard igazi stílusművész: a szavak áradatának korában ő a sűrítés, a szűkszavúság és a pengeéles aforizmák nagymestere. Ítélőszéke előtt sallangmentesen és fanyar, szarkasztikus humorral vonul fel a párizsi elit teljes palettája a Dreyfus-per viharaitól kezdve a korabeli szalonok belső intrikáiig. A Napló azonban nem csupán korrajz, hanem egy végtelenül őszinte, megalkuvás nélküli önarckép is: a szerző nem akarja szebbnek mutatni magát a valóságnál, kendőzetlenül tárja fel saját művészi szorongásait, emberi gyarlóságait és fojtogató melancholiáját, miközben a hétköznapi pillanatokból és a természet megfigyeléséből a legtisztább, legbölcsebb irodalmat desztillálja. Jó állapotban.