Miss Jane Marple, a zseniális amatőr nyomozó – Agatha Christie felejthetetlen karaktere – először 1927 decemberében jelent meg nyomtatásban.  Jane Marple alakjában Christie a sokszor alábecsült, idős falusi vénkisasszonyt testesítette meg, aki éleslátásával, az emberi természet mély ismeretével még a Scotland Yard legkiválóbb nyomozóit is túlszárnyalta.
Ebben a kötetben 12 új Marpe-novella kapott helyet, melyek szerzői elismert bestseller-írók, céljuk pedig az, hogy saját, egyedi nézőpontjukon keresztül mutassák be az új generációknak Christie briliáns elméjű nyomozóját, a látszólag ártalmatlan, szelíd, kissé kotnyeles Miss Marple-t. Szép állapotban.  

De ​Sade. A 20. századig nemigen illett beszélni róla. Perverz és pornográf, némileg filozófikus tartalmú művei egészen a 20. század elejéig tabunak számítottak. Stendhal és Baudelaire csak titokban lelkesedett érte, jóllehet utóbbinál egyértelműen kimutatható a hatása. A szürrealisták, főleg Breton hozták divatba, Apollinaire rajongott érte, s Bataille illesztette be művét az avantgard irodalomba. Az egyébként oly finnyás ízlésű Flaubert csodálatos filozófusnak nevezte, Camus egész fejezetet szentelt neki „Lázadó ember” című esszékötetében, az 1960-as évektől kezdve pedig a francia irodalom egyik legvitatottabb, központi alakja lett. Ki volt ez az ember, akinek a nevéből a szadizmus szó keletkezett, aki élete nagy részét börtönben töltötte, s akit mind a mai napig valami borzongató homály övez? Egy biztos: ő volt az, aki felfedezte, hogy a nemiség korántsem olyan idilli, mint azt akkoriban gondolni illett, rájött, hogy sötét ösztönök kapcsolódnak hozzá, sőt Freudot jó száz évvel megelőzve megsejtette, hogy a nemiség behálózza az ember valamennyi tevékenységét, belejátszik minden cselekedetébe. Sade nagysága a tagadásban van: gyilkos iróniával kezd ki minden morális kategóriát. Filozófiája ellene van minden olyan társadalmi rendszernek, mely korlátozza az egyént. Szinte valamennyi írásában az egyéni ösztönök létjogosultsága mellett tör lándzsát, az elfojtott vágyak kiélésének szükségességét hangoztatja. Justine című regényét sajátos kettősség teszi izgalmassá: az ájtatoskodó, bigott, álszent előadásmód és a mélyén izzó engesztelhetetlen gyűlölet, Justine szemforgató sopánkodása és a háttérben vigyorgó szerző sátáni káröröme. Ez emeli ezt a kis filozófiai mesét a XVIII. század remekművei sorába, Voltaire Candide-ja, Laclos Veszedelmes viszonyokja mellé. A Justine botrányos tartalma ellenére vagy épp amiatt az egyik legolvasottabb francia regénynek számít. Két nővér gyerekként elszakad egymástól, az egyik az erény útjára lép, a másik megmerítkezik a bűnben. Az egyik megnyomorított senkiként végzi, a másik Európa legbefolyásosabb asszonya lesz... Szép állapotban.

„Ha létezne lexikon, mely a dolgokat valóban nevén nevezné, abban a gender szócikk mellett a következő definíció állna: nemtelen támadás a normalitás ellen. Forradalomnak álcázott – valójában konspiratív módszerekkel, a színfalak mögött kiépített – totalitárius gondolatdiktatúra. Olyan erőszakos társadalomátalakítási kísérlet, mely Isten legcsodásabb művét, az embert, a szexualitást, magát a földi élet forrását támadja. Céljait és „természetét” egy szóval foglalhatnánk össze: infernális. Hogy minderről Önök is meggyőződjenek, olvassák el ezt a könyvet!” Újszerű állapotban.