Meseszerű tájakon, festői vízesések mellett, füstölgő vulkánok tövében, vadállatok megszámlálhatatlan csapatai közt, sivatagi homokon át, az úttalan szavannákon, a trópusi esőerdő benőtt ösvényein keresztül halad előre fáradhatatlanul egy magányos utazó. Időnként megáll, felállítja gépét, és fényképez; bejegyez valamit noteszébe, majd továbbindul: tolja szerény cókmókjával megrakodott, ütött-kopott kerékpárját. A férfi neve Kazimierz Nowak, ő a szerzője ennek a történetnek, amely feltár előttünk egy térben és időben egyaránt távoli, csodás vidéket - Afrikát a 20. század harmincas éveiben. Romlott, kukacos ételek, poshadt, koszos víz, sebesülések – nem világos, hogyan lehet mindezt túlélni. Igaz, nem is igazán élte túl: pár hónappal a hazatérése után, negyvenévesen belehalt a magával hurcolt betegségekbe. És mégis az sugárzik a kötetből, mennyire jól érezte magát, amikor zavartalanul élvezhette a természet – és a magány – gyönyörűségét, az érintetlenséget, de még a civilizáció hiányát is. Jó állapotban.