Az Árpád-házi királyok és az Anjouk korában az udvari krónikások jegyezték föl a magyarok eredetmondáit, melyek szájhagyomány útján maradtak fenn. A krónikák szerint az ázsiai pusztákon élt egy szittya (más néven szkíta) lovas nép, amely vadászattal, halászattal és állattenyésztéssel foglalkozott.
A szittya királynak, Ménrótnak (más néven Nimródnak) feleségétől, Enéhtől két fia volt: Hunor és Magyar. A monda szerint a két fiú ötven-ötven vitézzel vadászgatott a pusztán, s egyszer csak egy nőstény szarvas tűnt föl előttük. Napokon át üldözték, de nem tudták elejteni. A szarvas Dúl és Belár földjére csábította a vadászokat, majd végleg eltűnt a vitézek szeme elől. A két király épp távol volt a törzs férfijaival, csak a lányok voltak otthon. Hunor, Magyar s a száz legény magukhoz ragadta őket. Házasságukból Hunor népének utódai lettek a hunok, Magyaréi pedig a magyarok. Arany János tervezte, hogy pótolja a magyarok hiányzó ősi eposzát. A krónikákból indult ki, s a történetírók munkáit figyelembe véve írta meg a magyarság eredetét. Szőnyi Gyula rajzaival, 15 egész oldalas, színes táblával. Spirálfűzéssel. A spirálfűzés kissé már megcsappant.