„Nemcsak azt szeretném mindenkinek elmondani, amit senkinek sem mondhatok el, hanem azt is, amit megvallani még önmagamnak sem merek. Csak annak a versnek hiszek, amelyik személyes vallomás, szinte gyónás - még ha közéleti vers is. Baj, ha egy költő munkásságán belül választóvonal húzható: a vonaltól jobbra a lírikus közéleti versei sorakoznak, míg balra megkapó líraiságú krónikáját találjuk a magánélet különféle rezdüléseinek. Nincs választóvonal. A líra kérlelhetetlen műfaj, mivel a legszubjektívebb: csak akkor merészeljen a költő közgondról írni, ha a társadalmi probléma legalább olyan személyes ügye már, mint magánéletének kisebb-nagyobb gondjai. A vers mindig indulatból születik. Vagy feneketlen dühből, túláradó örömből, vagy mélységes szomorúságból, születhet töprengő, belső indulatoktól feszülő lelkiállapotból - de egykedvűségből sohasem.” Dedikált, jó állapotban.  

Békésen autózik a gyanútlan utazó a nevadai sivatagot átszelő gyér forgalmú műúton, amikor megpillant egy útjelző táblát, amelyen döglött kutya teteme himbálódzik a szélben. Még fel sem ocsúdhat a látvány okozta sokkból, amikor szinte a semmiből ott terem a rend nagyon marcona őre; hogy, hogy nem, előkerül némi kábítószer a csomagtartóból, és hiába minden magyarázkodás - irány a fogda a közeli kisvárosban, Ám mindez semmiség azokhoz a testi-lelki borzalmakhoz képest, amelyek a foglyul ejtett emberekre (és az olvasókra) várnak. Vajon sikerül-e hőseinknek elmenekülniük e halálvárosból, ahol felütötte fejét a Gonosz, s amelynek bányája valami rettenetes múltbéli titkot rejt? Jó állapotban.