Egy elmegyógyintézet betege különös utazásra invitál: a sötét, rejtélyes folyók mélyére, ahol a japán folklór bizarr, békaszerű lényei, a kappák építették fel hátborzongatóan racionális civilizációjukat. Ebben a víz alatti, szürreális és groteszk világban a születendő gyermek dönthet arról, világra akar-e jönni, a munkanélkülieket egyszerűen levágják és megeszik, a művészet pedig felemésztő, halálos megszállottsággá válik. Akutagava utolsó remekműve nem puszta mese, hanem a józan ész határait feszegető, fullasztóan feszült vízió az emberi létezés abszurditásáról. A szatíra ezen jéghideg, gúnyos gyöngyszeme lesújtó pontossággal mutatja meg, mi történik, ha a fantasztikum torz tükrét a modern társadalom és a megbomlott emberi elme legsötétebb hasadékai felé fordítjuk A kisregény a japán folklór mitikus lényeinek bizarr, víz alatti társadalmán keresztül tart kíméletlen és szürreális görbe tükröt a modern emberi civilizáció elé. A maró szatíra és a groteszk disztópia határán egyensúlyozó, elmegyógyintézeti narrációra épülő történet a szerző saját egzisztenciális szorongását és a külvilágtól való végső elidegenedését hordozza, hisz Kappaföld nem egy idilli tündérvilág, hanem egy kegyetlen, kizsákmányoló, rémálomszerű társadalom. Mivel Akutagawa nem sokkal a mű megjelenése után öngyilkos lett, a kritikák hangsúlyozzák, hogy a szürreális elemek valójában a szerző saját, elmebajtól való rettegését és az életből való kiábrándultságát tükrözik. Jó állapotban.