Az ősi Chorezm

Belső-Ázsiában, az Aral-tótól délre, a Kara-kum és a Kizil-kum homoktengere alatt egy hajdan virágzó ország történetének emlékei rejtőznek. Városok, erődök, öntözőcsatornák romjai, a mindennapi élet apró tárgyai bújnak meg mélyen a homok alá temetve. A messzi múltat azonban a feledés árnya borította be. A népet, amely ezt a vidéket lakta, és mindazt, amit hosszú századok alatt felépített, nem őrizte meg az emlékezés. Mikor az arab hódítók megérkezek, megsemmisítettek minden írást, felgyújtották a levéltárakat, és kiirtották mindazokat, akik ismerték az ország történelmét, irodalmát, hagyományait. Majd új népek érkeztek az oázisokba, akik más istent tiszteletek, máshogyan éltek, más nyelven beszéltek, a folyton előrenyomuló sivatag pedig lassan betemette a pusztuló romokat. A kis számú egykorú nyugati és kínai írott forrás nem sokat árul el erről a titokzatos királyságról, Chorezmről, a késői szerzők pedig csak abból meríthettek, ami kevés tudás átvészelte az arabok pusztítását. A sivatagban százszámra szétszórt föld- és homokhalmokkal együtt csak akkor tárult fel végre a múlt, amikor 1929-ben Szergej Pavlovics Tolsztov megkezdte 21 éven át folyó ásatásait az egykori királyság területén. Tolsztov a városok és várak ezreit, mintegy egymillió hektárnyi mesterségesen öntözött területet tárt fel. Több mint egy évezrednyi homály után végül fény derült az ország történelmére. Az olvasó szemei előtt feltárul Chorezm lakóinak osztálynélküli társadalma, majd ennek bomlása után egy hatalmas, öntözéses földművelésre alapozott rabszolgatartó állam, mely a görög és római kultúrának volt kortársa, s mely az európai népekkel egyidőben fejlődött feudális birodalommá. Aztán a XIII. század elején elért egy kibontakozóban lévő „belsőázsiai reneszánsz” küszöbére, ekkor azonban a tatárok pusztító támadása véget vetett fejlődésének, elpusztult a hatalmas csatornahálózat, az egész virágzó társadalom, s nem maradt belőle több, csak számtalan homok borította rom és, a nép ajkán egy elnevezés: „egykor öntözött földek”... E civilizáció népeinek sorsa sok ponton kapcsolódik a magyar nép őseinek sorsához. A Tárih-i Üngürüsz árulkodik egy régi országról, amelynek eddigi történetéről keveset tudtunk, de Tolsztov és az azóta is e területen folyó kutatások, eredmények, adatok és leletek olyan tömegét tárták fel, hogy azok páratlan értéke a hagyományosan iránias szemléletű nyugati történész köröket is meglepte. Tolsztov, amint írja, Dziddijá-ban, Szittya, vagy görögösen Szkítaországban járt... Tolsztov könyvét 1950-ben Magyarországon, a norma-túlteljesítés jegyében, szerencsére, nagyon sietősen, de szakszerűen fordították le magyarra. A fordítók a szovjet elvtársaknak akartak kedvezni, a mű magyarországi gyors kiadásával. Hisz Sztálin, aki a terület gazdasági fejlesztésére nagy súlyt fordított, bizonyos mértékig ösztönözte is e vidék régészeti és történeti feltárását. Így önkéntelenül is hozzájárult az eredetünket leplező titokzatos fátyol eltávolításához az Aral-tó és a Tárih-i Üngürüsz által jelzett területekről. Tolsztovot és munkatársait ismételten ösztönözte, és nagymértékű segítséget biztosított a sikeres munka érdekében. Azonban Magyarországon, úgy látszik, még ő sem lehetett sikeres. Amikor ugyanis a korabeli kultúrkormányzat észrevette, hogy mi a mű tartalma, hogy az igazi magyar őstörténethez is kapcsolódik a könyv, gyorsan kivonták a forgalomból, és a még elérhető példányokat zúzdába küldték. Néhány példány azonban tovább lappangott és megmaradt... A könyv fekete-fehér fotókkal, kihajtható térképekkel illusztrált, szinte olvasatlan állapotú.